Együtt, nem csak értük
Megtiszteltetés számomra, hogy felkérést kaptam, és beszámolhatok a tapasztalataimról.
25 éve lehetek lelkipásztor. Ugyan nem vagyok közvetlen kapcsolatban a cigánymisszióval, mégis az életem, szolgálatom fontos része a romákkal való kapcsolat. Egyházunkban az oktatás területén is szolgálok, sok roma származású diák tanul az iskoláinkban, így találkozom a velük kapcsolatos dilemmákkal, és keressük az ezekre válaszoló megoldásokat. 
Egy kis baranyai településen, Egyházasharasztiban születtem. Édesanyám a szomszédos Alsószentmárton község védőnője volt. Ez a falu az 1960-as évek végére az ország első spontán szegregált, tiszta cigány lakosságú települése lett, kb. 1500 lakóval. A kitelepített, kitelepült horvát (sokác) lakosok helyét foglalta el a cigányság. Édesanyám nagy szeretettel kötődött a leszakadt rétegekhez, így a cigányokhoz is, mindig jóban volt velük, általa pedig a családi életünk része lett a velük való jó kapcsolat, illetve a szociális segítségnyújtás.
Amikor a feleségemmel elkezdtük a szolgálatunkat 1994-ben, egy kis somogyi faluban, Bodrogon, újra csak egy roma település, Kürtöspuszta szomszédságába kerültünk. Elkezdtük a missziót azon a településen is, amit azután csodálatos módon folytattak metodista testvéreink.
A bodrogi munka úgy kezdődött, hogy 1985-től a Menedék Alapítvány egy kastély felújítását végezte ott először azzal a szándékkal, hogy kábítószeres fiatalok terápiájával foglalkozik majd a felújított épületben. Azonban a Népjóléti Minisztériumból kaptak egy javaslatot, hogy inkább a megelőzéssel foglalkozzanak, próbálják ki a nevelőszülőséget, saját gyermekeik mellé fogadjanak be családjaikba állami gondozott gyermekeket. Hivatalosan akkoriban még nem volt nevelőszülői hálózat, mint ma, amikor ez egy preferált terület. Hiányzott még az a meggyőződés, hogy a gyermek legjobb helye a családban van és a nem az intézményben. Akkoriban ez egy kísérlet volt arra, hogy az állami rendszerből kihelyezzenek gyermekeket, hogy az egészséges családokban felnövő gyermekek védve legyenek a kábítószer vonzásától, egyéb devianciáktól. Általában 5 gyermeket vállalt egy család, saját gyermekeikkel együtt akár 9-12 gyermeket is nevelhettek ilyen módon. Nekünk „csak” 6 gyermekünk volt, köztük cigányok is, így nem is számítottunk nagy családnak a többiekhez képest, de – a témánkhoz kapcsolódva – így vált természetessé számunkra, hogy a cigánymisszió nem egy különálló terület, hanem az életünk része. Általában azokat a gyermekeket kapták a családjaink, akikkel a legnehezebben boldogultak az állami intézményekben, ezek pedig többnyire cigány származású gyermekek voltak. Nem válogattunk a gyerekek között, hittük, hogy Istentől kaptuk ajándékba őket.
Testközelből élhettünk át egy „társadalmi kísérletet” arra, hogy keresztény családokban hogyan alakulhat nagy hátránnyal induló állami gondozott gyermekek sorsa.
A saját családunkba három roma származású gyermek, fiatal került. Közülük kettőnek már csodaszép önálló családi élete van. Jelenleg a hetedik unokánkat várjuk éppen egyikük családjában, mert ők a mi unokáink, akiket Istentől kaptuk ajándékba. Egyszerűen hálásak vagyunk, hogy részt vehetünk mennyei Atyánk mestertervében!
A Menedék Alapítvány kezdettől gondolkodott azon, hogy a családi nevelésen túl még hogyan lehetne támogatni a befogadott kisgyermekek fejlődését, ezért jónak látta egy óvoda létrehozását.
1989-ben, a rendszerváltáskor a Menedék Alapítvány indította az első keresztyén óvodát az országban. (Abban az időben ugyan még nem lehetett egyházi óvodát alapítani, hivatalosan egy budapesti cég üzemi óvodájaként működött az ovink.) Ebből nőtt ki az általános iskolánk, ami 1994-ben nyitotta meg kapuit. Ennek az iskolának lettem a lelkész igazgatója, miután megszereztem hozzá a megfelelő képesítéseket. Pár év múlva zeneiskolát is indítottunk. Kezdettől természetes volt, hogy nagy számban vannak az óvodánkban és iskolánkban roma gyerekek, sőt -súlyosbító körülményként- GYIVI-sek (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetisek). E speciális adottsággal a háttérben meglepődtünk, hogy pár éven belül keresztyén családok kerestek meg minket Kaposvárról és a környékről azzal, hogy szeretnék a gyermekeiket hozzánk járatni iskolába. Egyre többen jöttek hozzánk. Ma már naponként 3-4 busz hozza a gyermekeket a környékről a bodrogi óvodába, iskolába és zeneiskolába.
- szeptemberében Nikláról, Berzsenyi Dániel falujából keresett meg minket az Önkormányzat, hogy spontán szegregálódott iskolájukat, óvodájukat be kellene zárniuk, fölvállalnánk-e az intézményeik fenntartását? Fölvállaltuk, így négy tanéven át tagintézményeinkként működtek a niklai Berzsenyi Dániel Általános Iskola és Óvoda. Szolgálhattunk a gyermekek és családjaik felé.
Kudarcélmény számomra, hogy be kellett fejeznünk ottani munkánkat, mert az önkormányzat egyoldalúan felmondta a megállapodásunkat.
Egy levélrészletet szeretnék fölolvasni egy kaposvári keresztyén testvéremtől, aki bábmisszióba járt több alkalommal a niklai iskolánkban, és az iskola bezárása után két évvel élte át a levelében leírtakat:
„Ma kimentem a munkahelyem elé egy ismerősömmel pár szót váltani.
Már indultam befelé, mikor egy (rendkívül lepukkant külsejű) gyerek megszólított: Bácsi, magát ismerem, maga járt hozzánk bábozni Niklára!
– Igen, jártam.
– Nem ismer meg? Én vagyok a Lili!
– Ne haragudj, nem ismerlek meg, nagyon sok gyerekkel találkozunk. Hogy vagy? Mi újság van veled?
– GYIVI-s vagyok. Mutassam a kilépő papírjaimat?
– Nem kell megmutatnod, elhiszem.
Ő azonban keresi a kilépő papírját. Mutatja. Megszokta, hogy nem bíznak benne. És mesél:
– Niklán megszűnt az iskola, Pusztakovácsiba kerültem, onnét kicsaptak. A pszichiátrián rátámadtam a kezelőorvosomra, ezért vagyok a GYIVI-ben. Lehet, hogy hazaengednek Csömendre.
– Mitől függ?
– Ettől e. – és mutatja a kezét, amely csuklótól könyékig be van vagdalva pengével. – Ha nem csinálok ilyeneket, hazamehetek.
– És miért csinálsz ilyeneket?
– Mert ez jó, nagyon élvezem!
– Szerintem te ezt nem élvezed. Emlékszel, amikor jártunk hozzátok bábozni, miről beszéltünk?
– Istenről.
– Igen, és az Úr Jézusról. Ő nagyon szeret téged.
– Ha szeretne, nem hagyná, hogy éhen dögöljek!
– Éhes vagy?
– Igen.
– Várj, míg bezárom az ajtót (egyedül voltam az irodában), és elmegyünk egy boltba, veszünk kaját.
Míg bezárkóztam, röviden imádkoztam, és kértem bölcsességet az Úrtól.
Elindultunk a boltba, csatlakozott hozzánk Sanyi is, aki szintén a GYIVI-ből van kimenőn. Ő is megmutatta a kilépő papírját, az ő keze is be van vagdalva, ő is páncélt növesztett, talán még nem olyan vastagot, mint Lili. Sanyi hisz Istenben, mondja magáról, kérdésemre, hogy szokott e beszélgetni az Úrral, igennel felel.
A következő pillanatban azt mondja, hogy a szembe lévő nő táskáját ki kellett volna kapni a kezéből, és elszaladni vele.
Uram, segíts!
A nem túl hosszú úton beszélnek szökésről, erőszakról, sebzett lelkük bugyrai kitárulkoznak. Én nagyon erőtlennek érzem magam (de az erőtleneknek adja az Ő erejét!!!) és mindig visszatérek Jézus szeretetére, az Ő áldozatára.
Próbálgatják a határaikat, a lány próbál manipulálni. Én azonban szelíden és határozottan csak az Úr Jézusról beszélek, és próbálom visszafordítani a gondolatait azokra az időkre, amikor a bábelőadást nézte. Mit látott, mit hallott, mire emlékszik. Nem emlékszik. Ezt mondja: Maga sem emlékezett rám!”
Sajnos én emlékszem rájuk és még most is nehéz ezt elolvasni, mert hiszem és tudom, hogy lehet tenni ezekért a gyermekekért, és Isten őket is nagyon szereti.
Amikor a niklai iskola és óvoda elkerült tőlünk, nem csak a keresztyén misszió szűnt meg, hanem bezárták az iskolát, a gyermekeket több faluval odébb szállították iskolába.
Akkor úgy éreztem, hogy nem tudtam többet tenni azokért a gyermekekért, azért, hogy ez az iskola megmaradjon, pedig fent tudtuk volna tartani. Azóta is fájlalom, hogy nem küzdöttünk jobban ezért!
Ilyen és hasonló problémákkal találkoztam az oktatáspolitika területén…
Van egy réteg Magyarországon, akik ha nem is gyűlölik a cigányokat, de ha egy iskolában több cigánytanuló van, akkor a szülők inkább máshová viszik a gyermekeiket, vagy kérik az igazgatót, hogy a cigány gyermekeket tegye át másik osztályba, melynek következménye, hogy szegregált osztályok, iskolák jönnek létre.
Gyakori az előítélet, pl. a hangoztatott szlogen, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni, lusták, ingyenélők, ráadásul egyre többen vannak… De tudjuk, hogy azért hívják őket úgy, hogy Kalányos, Bognár, Orsós, Lakatos, mert ezekből a foglalkozásokból, és más, ma már kihalóban lévő mesterségekből éltek valamikor, amikor ezek még keresett szakmák voltak, és lehetett velük boldogulni.
Hiszek abban és megtapasztaltam, hogy az oktatás elengedhetetlen a cigányok életében annak érdekében, hogy előbbre lépjenek a mai követelmények teljesítése felé. Látom, hogy tudnak és szeretnek is dolgozni, az oktatással pedig sokat tehetünk azért, hogy felzárkózzanak, hogy megoldást találjunk a problémáikra. Nem is kerülne olyan sokba és nem is lenne olyan nehéz…
Nem állítom, hogy hamar meg tud változni az oktatás sok rossz beidegződése, gyakorlata, de azt hiszem, hogy egyházaink, gyülekezeteink sokat tehetnek, segíthetnek e területen. Ezt megtapasztaltam a saját intézményeinkben.
Az oktatás „nagy átszervezésének” vesztesei a cigányok. A tankötelezettség 16 éves korhatárra való leszállítása azt jelenti, hogy a cigányok többsége nem szerez szakmát, csak az általános iskolát fejezi be eddigre, a szakképzésből többnyire lemorzsolódnak, és ennek következményei egyre inkább láthatók lesznek majd a társadalomban. Tudom, létre jött a „Híd program”, de nézzük meg, hányan kerülnek be ebbe a programba, s hányan vannak azok a roma fiatalok, akiknek erre szüksége lenne! Ebben nem látom a megoldást, de égető a probléma…
Vannak egyházi iskolák, amelyek nem vállalják föl a problémás gyermekeket, mert az elitképzésre álltak rá, és így bizonyos eredményeket szeretnének felmutatni. Megértem, hogy ezt kell tenniük, de nem értek vele egyet. Mert az egyházi iskoláknak az a része, ami felvállalta a felzárkóztató nevelést-oktatást, fontos missziós lehetőséget ragadott meg. Nemcsak a tanulók felé, hanem azok családjai felé is tudnak így szolgálni. Ráadásul most az állam is támogatja ezt a szolgálatot.
Bár az nem igaz, hogy jobban finanszírozottak az egyházi iskolák, mint az államiak, ezzel együtt is ez egy olyan missziós terület, ami most adott az egyházak részére. (Minden évben az zárszámadási törvényben pótolják ki azt a rést, amennyivel kevesebb finanszírozást kaptak az egyházi iskolák.)
Azt gondolom, hogy különösen a szakképzés rendszerében nagyon jól tudnánk segíteni. A baptista egyháznál sok szakképző intézményünk van. Ezekben az iskolákban sok hátrányos helyzetű gyermek tanul, köztük sok roma diák is. Az oktatáspolitikai probléma sajnos itt is fennáll, megint egy változás várható. Szembesülnünk kell azzal, hogy nem megfelelően támogatják fentről a jövőben ezt a képzési formát.
Éppen ilyen szempontból is lehetőséget látok az egyházi összefogásban, amiről a mai konferenciánk is szól, hogy együtt képviseljük az állam felé azokat az eredményeket, amire eljutottunk, hogy ha nem is nagyon támogatják, de legalább ne akadályozzák a munkánkat!
Hosszabb távú missziós cél lehet az, hogy ne csak a diákokkal foglalkozzunk, hanem a szüleik nézeteinek formálásával is. Például egyfelől szülői ellenállásba ütközhetünk egy osztálykirándulás szervezésénél, mert sokaknál megvan a serdülőlányok szüzességének féltése, másfelől viszont előfordult, hogy már egy 7. osztályos leány a prostitúció útjára lépett, és amikor beszéltünk erről a szülőkkel, azt kérdezték, hogy miért probléma ez nekünk, hiszen a leány ilyen módon pénzt keres a családjának…
Mi lehet a kiindulási alap a nézeteik formálásakor? Talán az is, hogy istentagadó cigány emberrel nem igen találkozunk. Tapasztalhatjuk, hogy a hit nagyon fontos a roma emberek, családok életében. Itt van a mi szerepünk, lehetőségünk, erre építhetünk!
Nagy lehetőség az is, ha nem általában az egyház, hanem egy konkrét gyülekezet kerül kapcsolatba egy adott oktatási intézménnyel, és magáénak érzi az ott folyó szolgálatot. Beleállhatnak egy programba (pl. egy tanoda működtetésébe) megjelenhetnek az iskolában segítő foglalkozásokkal. Így az általuk képviselt értékeket be tudják vinni, sőt a családokat is elérhetik. Természetesen azután még oktatási intézményen kívül is végezhető az a misszió, ami az iskolában indul. Sok éves tapasztalat, láttam is ezt, hogy amikor jó változások következnek be egy roma család életében, akkor ez láncreakció szerűen más családokat is ösztönöz, vagy akár egy telepet is a változásra!
Sok lehetőséget látok az oktatásban a cigányság segítésére, de leginkább abban hiszek, hogy ha valaki hitre jut Jézus Krisztusban, és új életet nyer, akkor egy csodálatos utat járhat be a kulturális adottságaival együtt is.
Várom azt, hogy egyre több roma értelmiségi legyen, akiről példát vehetnek az egyházban, de azon kívül is, mi pedig vállaljuk, hogy segítjük, megmutatjuk őket. Már csak azért is, hogy az említett 1 %-ról 2-re emeljük a diplomások arányát. Meg kell mutatni, hogy van példa, ki lehet törni!
A diplomásoknak persze nem mindig könnyű fölvállalni a cigányságukat. Az egyik lányomat szeretném itt megemlíteni, akit befogadtunk, neveltünk, de nem tudtuk örökbe fogadni, mert a szülei nem járultak hozzá, viszont 18 évesen azt kérte tőlünk, hogy hadd vegye föl a nevünket. Pécsen történelem – magyar szakos tanárnak tanult, és attól félt, hogy ha az Orsós nevet viseli, némelyik szülőnek nem lesz bizalma hozzá, hiszen nyilvánvaló lesz ebből a cigány származása. Egyrészt örültünk, hogy fel akarja venni a nevünket, másrészt viszont nagyon szívesen segítjük azokat, akik megtért értelmiségként vállalják fel cigányságukat…
Végül megemlíteném még egy cigány testvérpár példáját is, akik az egyik gyülekezeti családunkban nevelkedtek. A fiú nem tudott magyarul, amikor hozzájuk került a nevelőotthonból, a nővére fordított neki. Amikor felnőttek, nagy kérdés volt, hogy vajon ki veszi el a leányt feleségül, végül egy írországi misszió vezetőjének a felesége lett, aki a csoportjával Bodrogon szolgált. A nevelőszülők mondták, hogy nemrég született náluk, Észak-Írországban az unoka! A fiú pedig református tanítóképzőt végzett. Egykor teljesen elveszettek voltak mindketten, de Isten embereket küldött az ő megmentésükre…
Mélyen hiszek az oktatás jelentőségében, a hittel végzett oktatásban különösen, és az együtt végzett munkában, ahogyan ezt ma is tesszük!
Feladatunk és -hitem szerint- adósságunk van a misszió különböző ágaiban, az oktatáson és a családi életre nevelésen át számtalan más területen is a cigányaink felé. Velük együtt, és nem egyszerűen értük kell élnünk és szolgálnunk!
Paróczi Zsolt
