A cigány emberekkel való találkozáshoz kapcsolódó legelső emlékeimhez nem fűződnek felemelő, kellemes érzések. Isten már akkor eltervezett valamit az életemre nézve, és készített erre a szolgálatra.
Az általános iskola első osztályában kerültem kapcsolatba cigány osztálytársaimmal, akik néhány évvel idősebbek voltak nálam, mert már az első osztályt is többször ismételték. Az 1960-as évek végén, hívő szülők gyermeke lévén, a hívőségem miatt az volt a „jutalmam” az iskolában, hogy a cigánygyerekek mellé ültettek. Akkor ezt nagyon nem szerettem, mert nemcsak a szüleim hite miatt csúfoltak, hanem azért is, mert cigány padtársam volt.
A felső tagozatban ez megszűnt, mert nem nagyon voltak felsős cigánygyerekek az iskolánkban, addigra már kimaradtak. Amikor katona lettem, már könnyeben viseltem, hogy egy szobában nyolcan voltunk, én egyedüli magyar a cigány katonatársak között. Tudtam, ez kényszerhelyzet, nem tudok ellene mit tenni.
Visszaemlékezve ezekre az időkre, látom azt, hogy semmi nem volt véletlen, Isten terve, akarata volt, amit én akkor még nem tudtam.
Tudatosan, saját elhatározásomból, 2005-ben kerültem közelebbi kapcsolatba cigány emberekkel, cigány gyülekezettel. Egy alapítvány jóvoltából nagy mennyiségű használt svájci ruhát kaptam, amit szerettem volna olyan helyen szétosztani, ahol nagy szükség van rá. Már akkor az ország sok településén jelen volt a Baptista Romamisszió. Felvettem a kapcsolatot a misszió vezetőjével, és ő irányított Tuzsérra, ahová egy mikrobusznyi ruhát vittem. Találkoztam az akkori cigány gyülekezet vezetőjével, és ővele vittük házról házra a zsákokban lévő ruhákat. Akkor láttam azt a nagy szegénységet, és szükséget, amiben éltek ott az emberek. Hamar sikerült szétosztani és indultam vissza, de eldöntöttem, hogy a többi használt dolgokat is erre a vidékre fogom hozni, mert nagy szükség van rá. Két hét múlva újra a környéken voltam. Rétközberencsre mentünk az ott gyülekezetet plántáló vezető testvérrel. Szinte majdnem minden háznál behívtak az otthonukba, hogy megkínálhassanak valamivel, de án sehol nem fogadtam el semmit. Szabadkoztam és arra hivatkoztam, hogy sem szomjas, sem éhes nem vagyok, ami nem mindig volt igaz.
A szabadkozásomnak egy velem született adottság adta az alapját. Nagyon érzékeny voltam a szagokra. Nem tudtam rosszullét nélkül elviselni a nem megszokott szagokat. Példa erre, hogy amikor a gyermekeim születtek, úgy mentem meglátogatni a feleségemet, hogy kijött az udvarra, mert tudta, hogy ha nekem be kell mennem, rosszul leszek. Gyógyszertárba akkor mente be, ha nem kellett sorba állnom és azonnal kiszolgáltak. Ismertem magam, és nem akartam, hogy észre vegyék rajtam, hogy nem tudom elviselni a bent létet egy cigány lakásban.
Egy alkalommal, amikor végeztünk az adományok szétosztásával, a gyülekezetvezető mégiscsak próbált behívni hozzájuk, hogy ebédeljek velük. Az előttem lévő hosszú útra hivatkozva elhárítottam a kérését. A vele lévő három éves kislánya azonban megrángatta a kezét, és hangosan az mondta: Apuci, ez a bácsi nem szeret minket! Hát, neked is milyen szép babát hozott, nem látod? (Előtte három hónappal halt meg a felesége. Tíz gyermekkel maradt egyedül és ő volt a legkisebb gyermeke.) Nem-nem, nem szeret bennünket – mondta a kislány –, ha szeretne, bejönne és enne velünk.
Gyorsan elköszöntem és elindultam haza. Egész úton azon gondolkodta, miért is megyek én a cigányokhoz? Segíteni akarok rajtuk. De a „magam módján” miért nem elég? Tényleg azt érzik, hogy nem szeretem őket? Nem tehetek arról, hogy velem született adottság volt az, hogy nem bírom a nem megszokott szagokat. Ugyanakkor én is éreztem, hogy ez a magatartásom a cigányság felé nem jó, mert nem tudom felvállalni őket. Isten elé vittem a vívódásaimat, és kértem, hogy tegye nyilvánvalóvá az életemben, hogy kell-e nekem a cigányok között szolgálnom bármivel is… Konkrét jelet kértem Istentől, hogy a legközelebbi adományt szállító utamon mutassa meg nekem, hol a helyem? Amennyiben Isten szeretne a cigányok között eszközként használni, akkor vegye el tőlem azt, ami most gátol és akadályoz.
Nagy várakozással indultam a követkető szállítmánnyal, és teljes megnyugvás volt bennem. Ha Isten elveszi azt az érzést belőlem, az csoda lesz, és egyértelmű válasz. Ha nem, akkor pedig megnyugszom, hogy Isten máshol akar látni, és nem kell folytatnom ezt a missziót.
Rétközberencsen a legromosabb házat, és mindenben a legeket választottam ki. A velem lévő cigány testvérem legnagyobb meglepetésére, nem azt mondtam, hogy vidd be te ezt a zsákot, hanem, hogy én viszem be. Nem írom le, hogy mi fogadott bent ennek a nem megtért családnak a házában. Ők is meglepődtek, de hellyel kínáltak volna, ha lett volna hova leülni. Akkor lett kész az ebéd, valamilyen leves és túrós palacsinta. Elfogadtam. Beszélgettünk, nem emlékszem miről, mert miközben velük beszélgettem, Istennek mondtam köszönetet azért, hogy ennyire konkrét választ kaptam. Mindent elvett Isten tőlem, ami addig gát volt.
Soha azóta nem okoz problémát bemenni valahová, enni velük, aludni náluk, sőt hálás vagyok, hogy befogadnak, és nemcsak én szeretem a cigányokat, hanem ők is szeretnek engem.
Egy másik alkalommal egy cigány testvér hívott be magához a kórházba, hogy látogassam meg, mert levágták a lábát. Éppen kötözés közben értem oda, de kérte, ne menjek ki, hanem beszélgessünk, imádkozzunk, amíg kötözik. Isten hatalmas átalakító munkája volt bennem az, hogy én, aki a gyermekem születésekor nem tudtam bemenni a kórterembe, most ott állok, egy olyan helyen, ahol mindenkinek hiányzik valamilyen végtagja. És nem érzek semmi mást, csak az Isten iránti hálámat azért, amit velem tett, hogy a szolgálatomat tudjam végezni.
Azóta sok cigány gyülekezettel van kapcsolatom, és a lelki szolgálatban is együtt munkálkodhatok velük. Szeretem a cigány embereket, nemcsak azokat, akik megtértek, hanem azokat is, akik életmódjuk miatt kirekesztettségben élnek a társadalomban. Nem a bűnt szeretem, hanem az embert, és amíg Isten ezt akarja, azért végzem a küldetésemet közöttük, hogy megtérjenek és megváltozzon az életük.
